6. Orgonabemutató a váci Bartók Béla Zeneiskolában és a Ferences templomban

Dobi Bálint: "Retro feeling" barokk felhangokkal – a formálódó "Fidelio orgonabarátok körének" látogatása Vácott

Aki a nyolcvanas években Bach orgonalemezekhez akart hozzájutni Magyarországon, nagy valószínűséggel botlott bele Lehotka Gábor és Elekes Zsuzsa lemezeibe, melyeket a váci zeneiskola orgonáján rögzítettek. Magam ezekről a lemezekről ismertem meg a bachi orgonairodalom gerincét. Mint a lemezborítókról és a későbbi Lehotka-könyvből megtudhattuk, ez a hangszer forradalmian újat hozott a hazai orgonaépítészetbe, gyakorlatilag ennek nyomán kezdtek újra mechanikus orgonákat építeni. A másik oldalról viszont éppen orgonaépítőktől hallottam később az orgona hangjáról meglehetősen kritikus véleményt.

Ilyen előzetes élmények után nagy várakozással jelentkeztem a váci orgonatúrára. Mi lehet az igazság? Az orgonaépítésénél bábáskodó Lehotka Gábor túloz, vagy az építők véleményének hátterében egyszerű szakmai féltékenységet kell sejteni? És egyáltalán milyen teremben állhat ez a képekről már jól ismert, megjelenésében egyszerre klasszikusan fenséges, ugyanakkor piros festése, és a metróállomásokra jellemző eligazodást segítő nyilakból és körökből álló sormintát idéző díszítése miatt kissé bohókás hangszer?
 
Nos, megérkezésünkkor egymás után jöttek a meglepetések. A zeneiskola szigorú ritmusú betonépületében néhány lépés után egészen váratlanul elénk tárult a jól ismert orgona homlokzat, és aztán a terem is. Gyakorlatilag egy klasszikus ’70-es évekbeli moziterem – felcsapódó faszékekkel – színpadán áll a pompás orgona. Bár nem erre számítottam, a személyesen még sosem látott régi ismerős látványa valahogy mégis megindító volt. Miután a társaság helyet foglalt, Mészáros Károly orgonaépítő mester röviden összefoglalta az 1976-ban készült hangszer orgonaépítészeti jelentőségét. Hamar világossá tette, hogy az építő Jemlich cég valóban egy addig ismeretlen orgonaépítészeti kultúrával szembesítette a hazai szakmát. A későbbi tanulmányutak, a német munkakultúra átvétele valóban új pályára állították a hazai orgonaépítészetet.

Az élvezetes beszámoló után Bednarik Ansztázia szólaltatta meg a hangszert. A ritkán hallható Pikéthy: Improvizáció a Himnusz fölött erőteljes indítása után Bach C-dúr Toccatája csendült fel. És itt rajzolódtak ki igazán az ismerős vonások, hiszen ez a darabot gyakorlatilag ezzel a regisztrációval ismertem meg, ezzel a hangzásélménnyel vésődött be jó 20 éve. Bár megtudhattuk, hogy a néhány évvel ezelőtti generálozásnál a hangszíneket kicsit finomították, kétség nem fért hozzá, ez a hangszer szólt a rongyosra hallgatott Lehotka lemezeken. Egy triószonáta tétellel a kamararegisztráció finomságát élvezhettük, majd jött az újabb rég nem hallott ismerős: Farkas Ferenc Régi magyar táncok című szvitje. Ezt is úgy 20 éve hallottam az orgonára átdolgozó Lehotka Gábortól, amikor is szokásos nyári koncertjein többször is hallhattunk. Ez a darab az a sokréteges dobostorta, ami mindenkinek ízlik, bárhol, bármikor.

Az orgona hangzásával kapcsolatban természetesen nem lehet a „katedrális hangzást” számon kérni, de jelen állapotában én semmi kivetnivalót nem éreztem a hangjában. Játszani kényelmes rajta, a pozitív mű közeli sípjaival való intim kapcsolat pedig olyan érzetet keltett, mintha az ember nem is az ujjaival, hanem egyenesen a gondolataival irányítaná a hangszert – megelőzve a billentyűk lenyomását.

 
A Ferences templom orgonája szintén lemezről ismerős, hiszen – megint csak – Lehotka Gábor játszott felvételre ezen az orgonán egy lemezre való Handel orgonaversenyt. Ez alapján egy diszkrét hangú, amolyan ékszerdoboz-orgonára számítottam.

Bednarik Anasztázia Mozart sokszínű f-moll fantáziájával mutatta be a hangszert. Ez a darab nem tartozik a kedvenceim közé, de ebben az előadásban minden együtt volt, a monumentalitás, elmélyültség és a rokokó finomsága egyaránt. Az orgonáról pedig kiderül – számomra egészen meglepően –, hogy egy jó hangú, templomot megtöltő, sokszínű, nem is olyan visszafogott hangszer, mint ahogy azt a lemezen kamara funkcióban hallhatjuk. Az építéséről megtudhattuk, hogy a zeneiskolai orgonából tanultakat képezték le a hazai mesterek három évvel később igen sikeresen.

A bemutatót tartó Bednarik Anasztázia és Mészáros úr derűs személyisége meghatározta a találkozó fesztelen jellegét. Az orgonákat bárki bátran kipróbálhatta, semmi nem számított „cikinek”. A pogácsa, és stílusosan meggy-márka melletti beszélgetés méltó lezárása volt a napnak. Mi, legkitartóbbak még rövid sétát tettünk a Duna parton, majd a nemrégiben felújított főtér barokk házait csodáltuk meg.

A két hangszer megismerése rávilágított a mechanikus orgonák szépségének XX. századi újbóli felfedezésének egy nagyon izgalmas hangszertörténeti időszakára, a ’70-e évek második felére. És hogy ez a két orgona egy városban, egymástól mindössze pár száz méterre áll, annak csak örülhetett a lelkes kis csapatunk.
 
Szabó Bernadett váci élményei: Számomra hatalmas élmény volt az egész napot betöltő program. Általános iskolában hét évig tanultam zongorázni, az orgonálást csak hobbi szinten űzöm, de ez a nap igencsak felkeltette érdeklődésemet a hangszer iránt. Három éve vagyok gimnazista Vácott, de még egyik hangszerrel sem állt módomban megismerkedni.

A Bartók Béla Zeneiskola előterében gyűlt össze szombaton 11 órakor a Fidelio fórumozó csapata; nagyjából 25 érdeklődő ember, mindannyian kíváncsi várakozással: vajon milyen az épület szívébe rejtett, 1976-ban épült hangszer? Az orgona először szóban került bemutatásra, majd Bednarik Anasztázia művésznő néhány gyönyörű darabon, így pl. J. S. Bach: C-dúr toccata és fúgáján keresztül előcsalta csodálatos és igen változatos hangszíneit. Ezután bárki kipróbálhatta az orgonát, Mészáros Károly kinyitotta az orgonaszekrényt, így a kíváncsi szemek előtt feltárult a traktúrák és egyéb alkatrészek kicsit sem egyszerű rendszere.

Ez a Jehmlich-orgona történelmet írt, ugyanis felújításakor fellendült az orgonaépítés Magyarországon. Így hangja nem csak a német orgonagyárat dicséri, hanem a dunakeszi BKM orgonaüzem kiváló munkáját is. Furcsa érzés volt játszani egy teljesen mechanikus orgonán. Az ember először azt gondolná, hogy nehéz billenteni rajta, de nem így van; viszont nagyon pontos játéktechnikát követel. Legnagyobb meglepetésemre a regisztergombok is igen könnyedén jártak. Ámulattal hallgattam a többiek játékát is, mert mindenki nagyon szépen játszott.
 
Miután búcsút vettünk a zeneiskola orgonájától, a Konstantin téren át átmentünk a Ferences templomba. Anasztázia művésznő röviden elmesélte a templom történetét, ezután azt javasolta, hogy maradjunk lenn a szentélyben amíg játszik, mert egészen másképpen hangzik úgy a zene, ha az ember lentről hallgatja. Bizonyára ez igaz, de én úgy gondolom, hogy Mozartnak ez a Fantáziája a kóruson is ilyen csodálatosan hatott volna.

Miután eljátszotta, mi is felmentünk a kórusra, ahol ismét Mészáros Károly orgonaépítő mesélte el a hangszer felépítésének különböző nehézségeit, ismét megmutatván az orgonaszekrény rejtette csodákat. Mindezek után ezt az orgonát is sokan kipróbáltuk, s elmondhatom, itt már jóval nehezebb volt billenteni. Ez persze attól is függ, hogy mennyi regisztert kapcsol be az ember. A sípok kissé messze vannak a játszóasztaltól, ezért valóban másképpen hangzik odafent, amit az ember játszik, de Anasztázia tanárnő szavaival élve: aki tud orgonálni, az mindenütt tud. A bemutató végén baráti beszélgetésre és egy kis sütizésre ültünk le a volt kolostor hittantermében. Mészáros Károly és Bednarik Anasztázia sok személyes élményüket mesélték el, ezeken mi jókat derültünk, és hozzáfűztük sajátjainkat is.

Sok kedves zeneszerető embert ismertem meg ezen a napon. Habár úgy gondolom, hogy a magam 17 évével én voltam ott a legfiatalabb, ezt mégsem éreztette velem senki, és ebből adódóan nagyon jól éreztem magam. Nem hiába, hiszen a hangszerek királynője most is jó társaságot hozott össze. Köszönet a szervezőknek mindenért. Éljenek a síporgonák!